Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles)
Remélhetőleg a francia filmekről nem mindenkinek a Taxi sorozat ugrik be, mert bár elvitathatatlan érdemeket szerzett az is a maga nemében, a kontinens fő sajtgyártója képes sokkal kevésbé mozinéző-vadász produkciókat is letenni az asztalra.
Pro: szép képi világ; jó színészi játék; ismerős arcok
Kontra: kissé követhetetlen történet
Értékelés: Audrey Tautou egyenlő Amélie-vel. Ezt senki sem vitatja, mert bár Audrey nem mondható öregnek, valószínűleg élete végéig ezzel a szereppel fogják azonosítani. Az a film mind képi világával, mind történetével belopta magát mozirajongók millióinak szívébe, és átalakította bennünk a képet, amit a francia filmről gondoltunk. Érzékeny volt és elgondolkodtató, mégis mindezt amolyan franciá
san tette.
Hogy miért is térek ki ilyen hosszan egy másik filmre rögtön a kezdéskor? Mert a Hosszú jegyesség kísértetiesen hasonlít az Amélie csodálatos életére. Mind a film fotózása, mind Ms. Tautou karaktere ismerős szájízt hagy maga után, de szerencsére nem annyira, hogy utánzásnak vehessük a filmet. Természetesen a sztori egyáltalán nem kapcsolódik az Amélie-hez, más világot és más élményeket tartogat a nézőknek.
A helyszín Franciaország, az időpont az első világháború utáni évek (akkor még csak a Nagy Háború). A főhős Mathilde, a gyermekbénulásban szenvedő fiatal lány, aki vőlegénye után kutat. Keresése reménytelen, de ő nem hallgat senkire, és kitartóan, már-már Don Quijotét meghazudtoló módon kergeti képzeletbeli szélmalmait. Reménytelennek mondom
, mert szinte mindenki, aki találkozott a saját magát a háborúban megsebes
ítő, és emiatt halálraítélt fiúval a fronton, azt meséli, hogy látták őt meghalni egy bombázásban. De Mathilde jobban bízik saját megérzéseiben, mint a szemtanúk állításaiban. Már mi sem hiszünk a boldog befejezésben, de persze szurkolunk neki, mint az afrikai úszónak, aki majdnem elsüllyed az olimpiai medencében. A végén nem hiányozhat a katarzis sem, de hogy mit is rejteget pontosan a végkifejlet, az talán nem is fontos. Mert itt is érvényesül a mondás: nem a cél a fontos, hanem az út, ahogy elérsz oda. Mathilde, ahogy halad előre a nyomozással, úgy éri egyre több kudarc, és a néző egyre jobban drukk
ol neki, hogy ne adja fel.
Bár a történet Mathilde-ról szól főleg, a többi karakter is említésre méltó. Olyan nevek szerepelnek a filmben, mint Marion Cotillard, aki mint korzikai szajha űzi szerelmének elveszejtőit a háború után, mintegy párhuzamos küldetésként a főszállal, valamint Jodie Foster, aki számomra kissé meglepetésként kiváló franciasággal hozza a neki szánt mellékszerepet. Emellett a nyíltan homoszexuális Ms. Foster egy elég szenvedélyes jelenetben bizonyítja, hogy legalábbis képes eljátszani a férfiakkal való tüzes szenvedélyt is, amiért külön pluszpontot adnék a filmnek. A szexualitás átjárja az egész filmet, nemcsak a meglehetősen expresszív szexjelenetek miatt, hanem akár az olyan egyszerű snitteknél is, mint amikor Mathilde-ot masszírozzák a történet elején. Ez nem obszcenitás, csupán másmilyen világnézet, és nem feltétlenül csak ettől, de sokkal „franciásabb” a film emiatt. A színészi játékokra sem lehet panasz, szerencsére senki sem akarja a többi szereplőt lejátszani a vászonról, kényelmesen megfér a sok dudás ebben az egy kis francia csárdában. Örömmel üdvözöltem Dominique Pinon-t is, akit szintén az Amélie-ből
ismerhet a néző. Talán a legkevésbé Audrey Tautou tudott elragaszkodni zsánerkarakterétől, szinte egy az egyben hozza a naiv és szeretnivaló Amélie-t, talán kevéssel több daccal megfűszerezve annak jellemét. De tényleg nem lehet panasz senkire, pedig jó sokan vannak.
A szereplők számossága kicsit meg is bosszulja önmagát; a követhetőség rovására megy a sok név és a visszaemlékezések miatti időbeni ugrálás. Amikor fél óra után előjön egy francia név, mint pl. Rouvières, nem feltétlenül tudjuk archoz kapcsolni, és kiesünk a történetből. Persze aztán a sztori folyása visszaterel minket a jó kerékvágásba, így nem szorulunk a szövegkönyv folyamatos böngészésére.
Kedvelni való film a Hosszú jegyesség; minden hibája ellenére jó érzéssel kelünk fel a díványról a megnézése után. Aki szerette az Amélie csodálatos életét, annak szinte kötelező megnézni, bár igaz, hogy a világháborús környezet miatt a galamblelkűeket kissé megviselheti a történet, de azok is nézzék meg, aki már megcsömörlöttek a hollywoodi sziruptól, és kipróbálnák, hogy hogyan ízlik az európai film. Kevésbé tömény, mégis jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése