A szív bajnokai (The Blind Side)

Tudjátok, ez az a film, amiért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott. Tehát most rendhagyó módon az ő elemzésével kezdem az írást és később térek át a filmre.

A jó öreg Szandi tökéletesen hozza a film során ráaggatott középosztálybeli családanyát. Nagyon nem bontakozik ki a személyisége a filmben, nem ismerjük a múltját, vívódásait…, de azt igen, hogy mit csinál a jelenben. Szóval ő egy harmonikus családban élő tehetős anyuka, amit magának köszönhet. Igazából nem tudok semmi rosszat mondani rá, hozza a figurát, és a pici poénok is ülnek. Egy picit az böki talán a csőrömet, hogy nem biztos, hogy Oscar-díj szintű alakítás volt. Valószínűleg a téma miatt csíphette meg a plakettet Helen Mirren és Meryl Streep elől.

És ha már Bullock érdemeit kiemeltem, most jönne a film, azonban erről nem tudok olyan szépeket mondani. Nem rossz, nem rossz…korrekt kis film ez. Tényleg végig jó hangulatot ébreszt az emberben és egy pillanatig sem szomorkodunk, de azért láttunk ennél sokkal jobbakat is ebben a műfajban. A story igaz történeten alapszik. Van egy színes bőrű srác, akit egy tehetős család maga mellé vesz, mindenki egyből befogadja és családtagként kezeli. Nekem ez egy kicsit túl egyszerűen ment. Tehát semmi előítélet, vagy gyanakvás? Mindenesetre a fiú tehetséges az amerikai focihoz (50 kilóval nehezebb a korosztályánál MUHAHA), ami következtében ösztöndíjat nyer és ünnepelt sztár lesz belőle. A film nagyon nagy pozitívuma volt számomra a stáblista közben megjelenő családi fotók, amelyek a valós személy életéből kerültek elő. Öröm volt látni, hogy ez nem csak mese volt.

Összességében kerek kis feelgood film ez a A szív bajnokai. Mindenkinek tudom ajánlani egy könnyed délutáni mozizáshoz. 7/10.

22 lövés (22 Bullets / L'immortel)

Egy francia gengszterfilmről beszélünk, ami valós történeten alapul. Azért érdemes kiemelni, hogy francia, mert egyáltalán nem a hollywood-i hasonló témájú filmek másolata. Sokkal európaibb, érzékenyebb a film. A rendező Richard Berry nem jegyez különösebben neves filmeket, ami bizony me

glátszik a klisék használatából. De nem tudok ezért haragudni rá, mert azért csak úgy van vele az ember, hogy egy gengszterfilm az legyen olyan, amilyennek lennie kell, a klisékkel együtt. Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne egy ilyen film leszámolás és lövöldözés nélkül?

A történetben egy maffiavezér visszavonul, ám a múlt árnyai visszarángatják a bűn mocsarába. Kezdetben ellenáll, de végül leszámol merénylőivel. A történet végtelen egyszerű, mint a bot. A kisebb-nagyobb csavarok is olyanok, hogy csak legyintünk rá, hogy ez is megvolt, de nem döbbenünk le tőle egy kicsit sem. Hasonló hibába estek a készítők, mint a Book of Eli esetében. Nem tudták eldönteni, hogy merre menjenek. Bosszúhadjárat legyen a film, vagy krimi. Egy ideig az előbbi, majd a másik stílus jegyei domináltak. Ráadásul néha olyan hirtelen jött egy-egy fordulat, ugrás a térben és időben, hogy azt se tudtam hol vagyok. Néha előkészítetlenek voltak az események.

Viszont pozitívuma a filmnek az, hogy nincs éles határ a jó és a rossz oldal között. Mindkét félnek bemutatják az emberi oldalát is, szerethetővé teszik őket. Egyedül csak a Zacchia nevű szereplő esetén következetlen a rendező, ő végig a rossz arc marad. Ez viszont szerintem így félmunka. És itt is van kettősség a filmben, mint már említettem. Most gengszterfilmről, vagy egy érzelgős moziról beszélünk? Nem kell mindkettő. Nem lehet a Keresztapát mégegyszer elkészíteni.

Jean Reno néha nagyon jó a szerepében, viszont a mozi legnagyobb részében beleszürkül a filmbe. Részben ez a rendezés hibája, de Jean se találta meg a formáját. A főgonoszt játszó Kad Merad-ról is hasonlót lehet elmondani, azzal a különbséggel, hogy ő fokozatosan javul fel a filmben. Az elején szürke semmitmondó, igazából nem is néz ki maffiavezérnek, viszont a történet végén van egy-két nagyon nagy jelenete.

Összességében azonban felüdülés volt ez a film. Végre láttam egy végre nem amerikai stílusban készülő gengszterfilmet. Sok hibája van, de valahol mégis szerethető és bátran merem ajánlani mindenkinek, hogy nézze meg. Az osztályzásnál 7 és 8 pont között vaciláltam, úgyhogy igazságosan kap most a film egy 7,5/10 pontszámot, ami teljesen igazságos végig gondolva.

Újabb taggal bővült a hálózat!

Kedves olvasók!

Örömmel értesítek minden filmrajongót és rendszeres blogolvasót, hogy megjelent a VaPe MovieWorld a Facebookon is, úgyhogy LIKE IT!

Csatlakozzatok az oldalhoz, hogy létrehozzunk egy igazán nagy filmes közösséget!

VaPe

12 dühös ember (12 Angry Men)

Vannak olyan pillanatok, mikor az ember nem akar rohanni. Hedonista énjét félretéve valami többre vágyik. Filozofálgatni akar, a világ nagy igazságtalanságait megoldani. Az 1957-ben forgatott klasszikus, a 12 dühös ember se szórja az akciójeleneteket. Ráadásul egy szűk térben, nyomasztó falak között kell eltöltenünk közel másfél órát a szereplőkkel. Mégis miután megnézi az ember ezt a műalkotást a lelke ismét szabaddá válik, feltöltődik.

A filmet Reginal Rose hasonló című írása alapján rendezte Sidney Lumet. Első rendezése volt ez a később világhírűvé vált direktornak. Egy esküdtszék vívódását követhetjük nyomon, úgy hogy a végén akkora katarzisban lesz részünk, amit nem sok mozi tud nekünk megadni.

Kezdésként egy tárgyalásba csöppenünk, aminek a végén az esküdtszék 12 tagja elvonul egy külön szobába, hogy ítéletet hozzanak. A bűntettről kezdetben nem tudunk semmit, az igazából nem is lényeges, csupán annyi szabály van, hogy egyhangú döntésnek kell születni. Első körben 11 ember szavaz a vádlott bűnössége mellett, 1 ellene. És innen indul a bonyodalom. A szereplők mind-mind kiválóan felépített karakterek, nagyszerű színészi munka mellett. Gyönyörűen átjönnek a harcias, a gyáva, a nemtörődöm…emberek típusjegyei. A film mintapéldája annak, hogy kell egy vita során viselkednie a partnereknek indulatok nélkül, érvelve.

A rendező zsenialitását dicséri, hogy végig egy helyszínen, a szereplők folyamatos párbeszéde mellett tudta megoldani azt, hogy egy percre se veszítsük el a fonalat, vagy ne aludjunk bele a filmbe. Folyamatos feszültségkeltés, és a megfelelő pillanatokban elhelyezet szusszanásnyi szünetek teszik fogyaszthatóvá a művet. A fordulatok mind-mind váratlanul törnek a nézőre, hogy a végére olyan feszültség gyűljön fel bennük, hogy a legkeményebb, ám megtört esküdttel együtt tudjanak sírni.

Bár a korabeli kritika kitörő lelkesedéssel fogadta a filmet, azonban a pénztárak nem csörögtek a dollárosok és penny-sek ezreitől. Így kicsit elégtételt véve a múlton, ezúton adok a filmnek 10/10 pontot, azzal az útravalóval a filmrajongóknak, hogy ezt semmiféleképpen se hagyják ki.

Terjeszkedünk!

Ezúttal nem filmes memoárt írok a blogban, hanem szeretném bejelenteni, hogy felkerült az oldal egy filmes közösségi oldalra, alias film.miner.hu . Remélem ezzel a lépéssel az oldal népszerűsége törtelenül fog a csúcs felé haladni és hogy egyre többen fognak jobbnál jobb filmeket megnézni a mozikban.

Hamarosan jönnek az újabb kritikák. Legyetek naprakészek!

Bicebóca Kalandjai

Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles)

Remélhetőleg a francia filmekről nem mindenkinek a Taxi sorozat ugrik be, mert bár elvitathatatlan érdemeket szerzett az is a maga nemében, a kontinens fő sajtgyártója képes sokkal kevésbé mozinéző-vadász produkciókat is letenni az asztalra.

Pro: szép képi világ; jó színészi játék; ismerős arcok

Kontra: kissé követhetetlen történet

Értékelés: Audrey Tautou egyenlő Amélie-vel. Ezt senki sem vitatja, mert bár Audrey nem mondható öregnek, valószínűleg élete végéig ezzel a szereppel fogják azonosítani. Az a film mind képi világával, mind történetével belopta magát mozirajongók millióinak szívébe, és átalakította bennünk a képet, amit a francia filmről gondoltunk. Érzékeny volt és elgondolkodtató, mégis mindezt amolyan franciá

san tette.

Hogy miért is térek ki ilyen hosszan egy másik filmre rögtön a kezdéskor? Mert a Hosszú jegyesség kísértetiesen hasonlít az Amélie csodálatos életére. Mind a film fotózása, mind Ms. Tautou karaktere ismerős szájízt hagy maga után, de szerencsére nem annyira, hogy utánzásnak vehessük a filmet. Természetesen a sztori egyáltalán nem kapcsolódik az Amélie-hez, más világot és más élményeket tartogat a nézőknek.

A helyszín Franciaország, az időpont az első világháború utáni évek (akkor még csak a Nagy Háború). A főhős Mathilde, a gyermekbénulásban szenvedő fiatal lány, aki vőlegénye után kutat. Keresése reménytelen, de ő nem hallgat senkire, és kitartóan, már-már Don Quijotét meghazudtoló módon kergeti képzeletbeli szélmalmait. Reménytelennek mondom

, mert szinte mindenki, aki találkozott a saját magát a háborúban megsebes

ítő, és emiatt halálraítélt fiúval a fronton, azt meséli, hogy látták őt meghalni egy bombázásban. De Mathilde jobban bízik saját megérzéseiben, mint a szemtanúk állításaiban. Már mi sem hiszünk a boldog befejezésben, de persze szurkolunk neki, mint az afrikai úszónak, aki majdnem elsüllyed az olimpiai medencében. A végén nem hiányozhat a katarzis sem, de hogy mit is rejteget pontosan a végkifejlet, az talán nem is fontos. Mert itt is érvényesül a mondás: nem a cél a fontos, hanem az út, ahogy elérsz oda. Mathilde, ahogy halad előre a nyomozással, úgy éri egyre több kudarc, és a néző egyre jobban drukk

ol neki, hogy ne adja fel.

Bár a történet Mathilde-ról szól főleg, a többi karakter is említésre méltó. Olyan nevek szerepelnek a filmben, mint Marion Cotillard, aki mint korzikai szajha űzi szerelmének elveszejtőit a háború után, mintegy párhuzamos küldetésként a főszállal, valamint Jodie Foster, aki számomra kissé meglepetésként kiváló franciasággal hozza a neki szánt mellékszerepet. Emellett a nyíltan homoszexuális Ms. Foster egy elég szenvedélyes jelenetben bizonyítja, hogy legalábbis képes eljátszani a férfiakkal való tüzes szenvedélyt is, amiért külön pluszpontot adnék a filmnek. A szexualitás átjárja az egész filmet, nemcsak a meglehetősen expresszív szexjelenetek miatt, hanem akár az olyan egyszerű snitteknél is, mint amikor Mathilde-ot masszírozzák a történet elején. Ez nem obszcenitás, csupán másmilyen világnézet, és nem feltétlenül csak ettől, de sokkal „franciásabb” a film emiatt. A színészi játékokra sem lehet panasz, szerencsére senki sem akarja a többi szereplőt lejátszani a vászonról, kényelmesen megfér a sok dudás ebben az egy kis francia csárdában. Örömmel üdvözöltem Dominique Pinon-t is, akit szintén az Amélie-ből

ismerhet a néző. Talán a legkevésbé Audrey Tautou tudott elragaszkodni zsánerkarakterétől, szinte egy az egyben hozza a naiv és szeretnivaló Amélie-t, talán kevéssel több daccal megfűszerezve annak jellemét. De tényleg nem lehet panasz senkire, pedig jó sokan vannak.

A szereplők számossága kicsit meg is bosszulja önmagát; a követhetőség rovására megy a sok név és a visszaemlékezések miatti időbeni ugrálás. Amikor fél óra után előjön egy francia név, mint pl. Rouvières, nem feltétlenül tudjuk archoz kapcsolni, és kiesünk a történetből. Persze aztán a sztori folyása visszaterel minket a jó kerékvágásba, így nem szorulunk a szövegkönyv folyamatos böngészésére.

Kedvelni való film a Hosszú jegyesség; minden hibája ellenére jó érzéssel kelünk fel a díványról a megnézése után. Aki szerette az Amélie csodálatos életét, annak szinte kötelező megnézni, bár igaz, hogy a világháborús környezet miatt a galamblelkűeket kissé megviselheti a történet, de azok is nézzék meg, aki már megcsömörlöttek a hollywoodi sziruptól, és kipróbálnák, hogy hogyan ízlik az európai film. Kevésbé tömény, mégis jó.

- EszkiMóczy -

Éli könyve (The Book of Eli)

Miután megnéztem a filmet, az volt az érzésem, hogy valahogy nem találták a készítők a történetnek azt a fonalát, amire fel lehetne építeni az egészet. Úgy tűnik nekem, hogy a két szék közül a földre csüccsentek. Ugyanis, van egy posztapokaliptikus helyzet, mikor az emberek összevesznek, eldurrantanak egy-két atomot, szétnyílik az ég és a nap felperzsel mindent. OK.

Viszont van egy másik vonal is, ahol a hit teremtő, életet adó erejét hozzák előtérben. OK.

De ez a kettő együtt, így, ebben a formában, nem OK.

Valahogy nem kellett volna az egyensúlyra törekedni. Külön-külön is megállja a helyét a két szál. Gondoljunk csak Az út halál utáni hangulatára, vagy a Ponyvaregényben arra a jelenetre, mikor Samuel hosszan idéz a Bibliából. Valami ilyesmivel is próbálkoztak, de nem volt annyira karakteres.

A cselekmény annyi, hogy Eli elindul nyugatra, mert el akar oda vinni egy könyvet. Hogy pontosan hova ő se tudja. Aztán van egy gonosz vezér, aki kicsit nekem egy western-film főgonoszára hasonlított, mintsem egy világégés utáni vezérre. De ő is nagyon keres egy könyvet. Nyilván a két könyv egy és ugyanaz és mikor kiderül, ekkor kezdődik a baj, ugyanis Eli nem akarja odaadni neki.

A film nem tartalmaz annyi bunyót, mint vártam. Ez pont feljebb említett kettőség miatt van, mivel inkább filozofálgattak, mint verekedtek. Ami pedig volt azt sem nevezném jól összerakott harcnak. Egyedül a híd alatti útonállós bunyó volt emberes. Denzel a sötétben gyakja a népet. Király!

Aztán hol leül a film, hogy felpörög kicsit, de sehol se az igazi. Tele van oda nem illő lassításokkal. Denzel gyalogol, aztán megint, aztán megint és mindezt slow-motion tempóban. Színészileg hozta a tőle elvártat, de szerencsétlenségében, ebben a filmben a rendezésben nem volt több. Gary Oldman a posztapokaliptikus főgonosz western vezér se maradt el Washington mögött, de nem volt elég erő az ő játékában sem. Mila Kunis, pedig eye-candy-nek sem mutatott sokat. Ráadásul a végén, a Lara Croft-szerű keménykedős jelenetével még adtak is egy pofont a…filmnek.

Mindezek ellenére a film, azért tetszhet valakinek. Vallási utalásokkal van tele, meg tanításokkal, és én is belátom, hogy ínséges időkben nagy hatást tud gyakorolni a hit mindenkire. Jelképek is vannak a filmben: messiás, apostol… stb., mindez beágyazva egy élettelen tájba, ahol a leginkább ülhet a dolog. És ült is volna, ha nem lett volna benne a kettősség. Számszakilag a film 6/10, vagyis azért lehet majd egyszer még újranézem…talán.

A feláldozhatók (The Expendables)

Ebben a filmben minden van, amit egy igazi férfit jellemez. Motor, kocsi, tetoválás, nők, fegyverek, verejték és izomszag. Ez egy igazi tesztoszteronbomba.

A film annyira egyszerű, mint a bot. Viszont senki nem is várt tőle többet. Ez egy ízig vérig akciófilm a javából. A történetben nincs túlbonyolítás. Van egy zsoldos csapat, aki kap egy megbízást. Feltérképezik a terepet, nem vállalják a küldetést, de végül mégis visszamennek, hogy lenyomják a gonoszt. Próbáltak beleszőni egy kis művészetet is, ami inkább csak időkitöltésre volt jó, mint komoly hozzáadott értéknek. Így nem kellett agyalni filmnézés közben, csak elmerülni a puskaropogás, robbanás morajlás keverékében, rendesen átitatva verejtékkel, izommal, és annyi tesztoszteronnal, hogy mindenki Bruce Lee-nek képzelhette magát egy időre. Arnold Schwarzenegger és Bruce Willis csupán egy kis szerepet kapott és azt gondolom, hogy ez inkább tisztelgés az akciófilmeknek és a kollegáknak, mintsem pénzkereseti lehetőség volt az esetükben (Schwarzinál különösen). A poénok jól ülnek a filmben, igazi tökös férfias ugratások, mint pl. Dolph Lundgren és Jet Li esetei. Bár részemről a svéd szerepe kilóg, nem egészen a filmbe illő.

Az akciók a filmben szinte már-már a gyönyörű kifejezést igénylik, de mégsem. Az oké, hogy naturalizmus és szakadjon, ami csak tud, de nekem ez valahogy mégsem állt össze. Egyrészt a vér, annyira mű volt, hogy egy „zs” kategóriás filmben is élethűbb kis túlzással. A másik rész, ahol kilóg a lóláb az az erődítmény alatti harc, ahol nem értem miért kellett felgyorsítani és szétvágni a bunyót. Összességében azonban jól koreografált szórakoztató szintű jelenetek vannak.

A film 100 perc alatt egyszer sem ül le annyira, hogy unatkoznom kelljen. A Mickey Rourke-féle érzelgős jelenet, bár nem illik annyira a film karakterébe, mégis profi színész munka, így ez sem lett érdektelen. Összességében elmondható, hogy bár nem tökéletes a film, mégis visszahozott valamit a műfaj aranykorából, mikor a lőszer és a robbanóanyag soha nem fogyott el. Az említett akciójelenetek hibái és a fölösleges szálak miatt a történetben én most a maximális 10-ből 8 pontot adok erre a filmre, azzal az útravalóval, hogy aki szereti ezt a stílust annak 10, aki nem annak akár 6 pontot is érhet a film.