A legnépszerűbb színészek
2010 legjobban kereső filmjei (Ki gondolta volna?)
A Boksz Office Mojo kiadta 2010-es összesített listáját azokról a filmekről, amelyek a legtöbbet hoztak a kasszáknál. Mindenesetre érdekes lista:
10. A titánok harca 493,2 millió dollár
9. Így neveld a sárkányodat 494,9 millió dollár
Erről én is írtam, itt.
8. Gru 539,9 millió dollár
7. Vasember 2 621,8 millió dollár
6. Twilight Eclipse 693,5 millió dollár
5. Shrek 4 739,8 millió dollár
4. Harry Potter és a halál ereklyéi I. 824,1 millió dollár
3. Eredet 825,4 millió dollár
2. Alice Csodaországban 1 milliárd dollár
1. Toy Story 3 1,1 milliárd dollár
Nos, hölgyeim és uraim, íme a lista. Ki tudja, hogy A titánok harca hogy lett a 10.?
Az látható, hogy 2010 a folytatások és az animációk éve volt. Ráadásul a 6 film 3D-ben készült. Érdemes lesz visszanézni a listára 2011 végén, pl. a Tron szereplése miatt, de az élmezőnyben biztos nem történik majd változás.
A mások élete (Das Leben der Anderen)

Érdekes film akadt a kezeim közé minap. Régóta szerettem volna megnézni, de valahogy soha nem éreztem azt a megállíthatatlan erőt, ami a DVD-t a lejátszóba irányítaná. Végül azonban mégis eljutottam ide. Érdekes a film, mert nem váltott ki belőlem különösebben heves érzéseket, pedig egy többrétegű, sok mondanivalóval rendelkező művészfilmről beszélünk. Talán a téma miatt.
Ez a film egy történelmi, dokumentum film is lehetne szépművészeti köntösbe öltöztetve. A helyszínek, a szereplők a szocialista Berlinben a 80-as években uralkodó légkör hangulatát adják vissza. Két szálon fut a cselekmény: egy Stasi ügynök és egy értelmiségi házaspár oldaláról megközelítve. Az előbbi a rendszer hű katonája, míg az utóbbiakat egy író és egy színésznő alkotja, akik mindketten ünnepelt hírességek az NDK-ban. Az ő átalakulásukat követhetjük végig, hogy válnak a rendszer szolgáiból a hatalom ellenségeivé. Mindenképpen érdemes végignézni a filmet, ha szeretnénk képet kapni az akkori berlini értelmiség mindennapjairól.
A frusztrált hangulatot nagyon jól aláfesti a zene és a lehallgatási jelenetek. Szinte a bőrünkön érezzük a sötét, szűk helységek nyirkos hideg levegőjét.

A kor bemutatása, amit a rendező bevezetőnek szánt a film elején viszont hosszúra sikeredett. Ahhoz kevés, hogy hiteles és pontos képet kapjunk a dolgokról, ahhoz viszont hosszú, hogy ne unatkozzak kicsit. A Stasi ügynök a film elején hidegfejű katona, akinek semmi más nem számít a hivatásán és a szocializmuson kívül, azonban mikor elkezdi lehallgatni a művészeket és kiderül a kulturális miniszter mocskos titka csalódik a rendszerben. A rendező ezt a részt túl gyorsan átkötötte, nem hagyott elég időt a szereplőnek, hogy vívódjon magában. Kicsit zavart az is, hogy az ügynöknek nincsenek célja ugyanazt a munkát képes csinálni évekig legyen az akármilyen monoton vagy személytelen. A szereplők többnyire hozták a figurát, viszont nem érdemes megnézni szinkronosan a filmet, mivel sokat ront a színészek játékán.
A film bemutatja a kort egy bizonyos látásmód segítségével. Hogy ez mennyire hiteles nem tudom eldönteni, viszont elgondolkodtató és érzékeny. Érdemes lenne történelem órán megnéznie a végzős diákoknak és utána egy kicsit filozofálgatni a tanárral. Ez tipikusan az a film, hogy nem lehet egy pontszámmal meghatározni a minőségét, vagy a tetszés-nem tetszés fokát, mivel mindenkiből más érzést vált ki függően attól, hogy ki mennyit élt meg a korból, mit tapasztalt, milyen érzései vannak iránta. (10/8) és zárójelbe teszem, mivel én érzem így, és ebben a pillanatban.
A közösségi háló (Social Network)

Pont ezért, mert friss és most vált az emberek életének részévé a Facebook, nem is értékelhető rendesen a film. Bárhova nézel, rengetegen alapból elítélik a művet. Igazából nem is kell messzire menni, itt a filmbuzin is sokan ezt tették a trailereknél. Gondolom egy Bill Gates vagy Steve Jobs központú filmnél is húznák a szájukat.
A Social Network főleg Mark Zuckerbergről szól, aki 26 éves jelenleg és multimilliárdos. Ebből a legfiatalabb. Ennyire érdektelen az a történet ami azt mutatja be miképp jutott ide? Egyáltalán nem arról szól, hogy egymást jelölgetik az emberek online, konkrétan egy friend request van benne. Azt látjuk, ahogy születnek az ötletek, egy ablakba írt képletből a zárt egyetemi rendszeren át 1 millió felhasználóig jutnak. Meg mást is még.
Azon nem csodálkozom, hogy Zuckerberg felszólalt a film ellen, mivel antiszociális, egyáltalán nem szerethető zseninek mutatják be, aki lenézi az embereket, miközben szeretné ha elfogadnák. Végig. A legjobb barátja pereli, pár harvardi sportoló pereli, ő meg rangon alulinak érzi, hogy az előzetes meghallgatáson – vagy mi a neve ennek, amikor már dokumentálva találkoznak a felek és az ügyvédeik polgári peres ügyben – egyáltalán odafigyeljen.

A film szerkezete szinte zseniális, gondolom a sok dumán kívül erről tehet Sorkin. Ezt nem vágással hozták ki így a forgatás után, hiszen... áh, várjunk csak, előbb mondom a lényeget: két polgári peres ügy és egy nagyszabású flashback teszik ki a főbb szálakat. Ezen között a váltás olyan feszes, mint Adriana Lima popója pár éve. Az egyik meghallgatáson feltesznek egy kérdést amit a másikon válaszolnak meg. Nem mondanám, hogy nehéz követni, jól megkülönböztethetőek a helyszínek, viszont Sorkinosan pereg, mint az istennyila. Na jó, erről biztos Fincher is tehet. Remek a film, nem csak azért, mert szinte nincs benne olyan perc, amikor nem beszélnek, hanem mert így nem ereszt, nem ül le.
A szereplők kapcsán csak dicsérni lehet a castingost. Jesse Eisenberg egyáltalán nem szerethető a filmben, szemben például a Zombielanddel. Ahogy már említettem, egy utálandó antiszociálist kell hoznia és megbírkózik a feladattal. A másik, hogy a legjobb barátját alakító Andrew Garfielddal sem volt baj, bízhatunk benne, hogy pókembernek is jó lesz majd. Aki kicsit furcsa volt az Justin Timberlake, mivel a paranoia nem jött át az alakításából, pedig a szöveg szerint Sean "Napster" Parker meg volt győződve róla, hogy őt követik és "arctalan" emberek akarnak neki rosszat, de ő nem húzza le a filmet.
Social network - A közösségi háló értékelés
Ez bizony 9/10-es filmélmény lett. Teljesen megértem, hogy Zuckerberg nem kedveli, az emberek most már így fognak emlékezni a cég születésére, pedig jó pár dolog fel van benne tupírozva, hogy drámaibb legyen.Egyszerűen bonyolult (It's Complicated)

Ez a film édes-savanyú lett. Vagy úgy is össze tudnám foglalni nem ennyire röviden, hogy közepes film, elég jó színészekkel. Körülbelül ennyi az amit kiváltott belőlem a film. A rendezőnőt ismerhetjük a Minden végzet nehéz című film miatt. Meg úgy általánosságban a nőknek szóló filmekből. Szóval egy korrekt rendezőnővel állunk szemben, hozzá kapcsolódnak Meryl Streep, Alac Baldwin (aki nagy kedvencem) és Steve Martin, és nem kisebb zeneszerző festi alá a filmet, mint maga Hans Zimmer. Ezek után kicsit fájó megint azt mondanom, hogy a film egy borzasztó nagy kapufa lett.

Így neveld a sárkányodat (How to Train Your Dragon?)


A szív bajnokai (The Blind Side)
Tudjátok, ez az a film, amiért Sandra Bullock Oscar-díjat kapott. Tehát most rendhagyó módon az ő elemzésével kezdem az írást és később térek át a filmre.

És ha már Bullock érdemeit kiemeltem, most jönne a film, azonban erről nem tudok olyan szépeket mondani. Nem rossz, nem rossz…korrekt kis film ez. Tényleg végig jó hangulatot ébreszt az emberben és egy pillanatig sem szomorkodunk, de azért láttunk ennél sokkal jobbakat is ebben a műfajban. A story igaz történeten alapszik. Van egy színes bőrű srác, akit egy tehetős család maga mellé vesz, mindenki egyből befogadja és családtagként kezeli. Nekem ez egy kicsit túl egyszerűen ment. Tehát semmi előítélet, vagy gyanakvás? Mindenesetre a fiú tehetséges az amerikai focihoz (50 kilóval nehezebb a korosztályánál MUHAHA), ami következtében ösztöndíjat nyer és ünnepelt sztár lesz belőle. A film nagyon nagy pozitívuma volt számomra a stáblista közben megjelenő családi fotók, amelyek a valós személy életéből kerültek elő. Öröm volt látni, hogy ez nem csak mese volt.
Összességében kerek kis feelgood film ez a A szív bajnokai. Mindenkinek tudom ajánlani egy könnyed délutáni mozizáshoz. 7/10.
22 lövés (22 Bullets / L'immortel)

Egy francia gengszterfilmről beszélünk, ami valós történeten alapul. Azért érdemes kiemelni, hogy francia, mert egyáltalán nem a hollywood-i hasonló témájú filmek másolata. Sokkal európaibb, érzékenyebb a film. A rendező Richard Berry nem jegyez különösebben neves filmeket, ami bizony me
glátszik a klisék használatából. De nem tudok ezért haragudni rá, mert azért csak úgy van vele az ember, hogy egy gengszterfilm az legyen olyan, amilyennek lennie kell, a klisékkel együtt. Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne egy ilyen film leszámolás és lövöldözés nélkül?
A történetben egy maffiavezér visszavonul, ám a múlt árnyai visszarángatják a bűn mocsarába. Kezdetben ellenáll, de végül leszámol merénylőivel. A történet végtelen egyszerű, mint a bot. A kisebb-nagyobb csavarok is olyanok, hogy csak legyintünk rá, hogy ez is megvolt, de nem döbbenünk le tőle egy kicsit sem. Hasonló hibába estek a készítők, mint a Book of Eli esetében. Nem tudták eldönteni, hogy merre menjenek. Bosszúhadjárat legyen a film, vagy krimi. Egy ideig az előbbi, majd a másik stílus jegyei domináltak. Ráadásul néha olyan hirtelen jött egy-egy fordulat, ugrás a térben és időben, hogy azt se tudtam hol vagyok. Néha előkészítetlenek voltak az események.
Viszont pozitívuma a filmnek az, hogy nincs éles határ a jó és a rossz oldal között. Mindkét félnek bemutatják az emberi oldalát is, szerethetővé teszik őket. Egyedül csak a Zacchia nevű szereplő esetén következetlen a rendező, ő végig a rossz arc marad. Ez viszont szerintem így félmunka. És itt is van kettősség a filmben, mint már említettem. Most gengszterfilmről, vagy egy érzelgős moziról beszélünk? Nem kell mindkettő. Nem lehet a Keresztapát mégegyszer elkészíteni.
Jean Reno néha nagyon jó a szerepében, viszont a mozi legnagyobb részében beleszürkül a filmbe. Részben ez a rendezés hibája, de Jean se találta meg a formáját. A főgonoszt játszó Kad Merad-ról is hasonlót lehet elmondani, azzal a különbséggel, hogy ő fokozatosan javul fel a filmben. Az elején szürke semmitmondó, igazából nem is néz ki maffiavezérnek, viszont a történet végén van egy-két nagyon nagy jelenete.
Összességében azonban felüdülés volt ez a film. Végre láttam egy végre nem amerikai stílusban készülő gengszterfilmet. Sok hibája van, de valahol mégis szerethető és bátran merem ajánlani mindenkinek, hogy nézze meg. Az osztályzásnál 7 és 8 pont között vaciláltam, úgyhogy igazságosan kap most a film egy 7,5/10 pontszámot, ami teljesen igazságos végig gondolva.
Újabb taggal bővült a hálózat!
12 dühös ember (12 Angry Men)

Terjeszkedünk!
Bicebóca Kalandjai
Hosszú jegyesség (Un long dimanche de fiançailles)
Remélhetőleg a francia filmekről nem mindenkinek a Taxi sorozat ugrik be, mert bár elvitathatatlan érdemeket szerzett az is a maga nemében, a kontinens fő sajtgyártója képes sokkal kevésbé mozinéző-vadász produkciókat is letenni az asztalra.
Pro: szép képi világ; jó színészi játék; ismerős arcok
Kontra: kissé követhetetlen történet
Értékelés: Audrey Tautou egyenlő Amélie-vel. Ezt senki sem vitatja, mert bár Audrey nem mondható öregnek, valószínűleg élete végéig ezzel a szereppel fogják azonosítani. Az a film mind képi világával, mind történetével belopta magát mozirajongók millióinak szívébe, és átalakította bennünk a képet, amit a francia filmről gondoltunk. Érzékeny volt és elgondolkodtató, mégis mindezt amolyan franciá
san tette.
Hogy miért is térek ki ilyen hosszan egy másik filmre rögtön a kezdéskor? Mert a Hosszú jegyesség kísértetiesen hasonlít az Amélie csodálatos életére. Mind a film fotózása, mind Ms. Tautou karaktere ismerős szájízt hagy maga után, de szerencsére nem annyira, hogy utánzásnak vehessük a filmet. Természetesen a sztori egyáltalán nem kapcsolódik az Amélie-hez, más világot és más élményeket tartogat a nézőknek.
A helyszín Franciaország, az időpont az első világháború utáni évek (akkor még csak a Nagy Háború). A főhős Mathilde, a gyermekbénulásban szenvedő fiatal lány, aki vőlegénye után kutat. Keresése reménytelen, de ő nem hallgat senkire, és kitartóan, már-már Don Quijotét meghazudtoló módon kergeti képzeletbeli szélmalmait. Reménytelennek mondom

, mert szinte mindenki, aki találkozott a saját magát a háborúban megsebes
ítő, és emiatt halálraítélt fiúval a fronton, azt meséli, hogy látták őt meghalni egy bombázásban. De Mathilde jobban bízik saját megérzéseiben, mint a szemtanúk állításaiban. Már mi sem hiszünk a boldog befejezésben, de persze szurkolunk neki, mint az afrikai úszónak, aki majdnem elsüllyed az olimpiai medencében. A végén nem hiányozhat a katarzis sem, de hogy mit is rejteget pontosan a végkifejlet, az talán nem is fontos. Mert itt is érvényesül a mondás: nem a cél a fontos, hanem az út, ahogy elérsz oda. Mathilde, ahogy halad előre a nyomozással, úgy éri egyre több kudarc, és a néző egyre jobban drukk
ol neki, hogy ne adja fel.
Bár a történet Mathilde-ról szól főleg, a többi karakter is említésre méltó. Olyan nevek szerepelnek a filmben, mint Marion Cotillard, aki mint korzikai szajha űzi szerelmének elveszejtőit a háború után, mintegy párhuzamos küldetésként a főszállal, valamint Jodie Foster, aki számomra kissé meglepetésként kiváló franciasággal hozza a neki szánt mellékszerepet. Emellett a nyíltan homoszexuális Ms. Foster egy elég szenvedélyes jelenetben bizonyítja, hogy legalábbis képes eljátszani a férfiakkal való tüzes szenvedélyt is, amiért külön pluszpontot adnék a filmnek. A szexualitás átjárja az egész filmet, nemcsak a meglehetősen expresszív szexjelenetek miatt, hanem akár az olyan egyszerű snitteknél is, mint amikor Mathilde-ot masszírozzák a történet elején. Ez nem obszcenitás, csupán másmilyen világnézet, és nem feltétlenül csak ettől, de sokkal „franciásabb” a film emiatt. A színészi játékokra sem lehet panasz, szerencsére senki sem akarja a többi szereplőt lejátszani a vászonról, kényelmesen megfér a sok dudás ebben az egy kis francia csárdában. Örömmel üdvözöltem Dominique Pinon-t is, akit szintén az Amélie-ből

ismerhet a néző. Talán a legkevésbé Audrey Tautou tudott elragaszkodni zsánerkarakterétől, szinte egy az egyben hozza a naiv és szeretnivaló Amélie-t, talán kevéssel több daccal megfűszerezve annak jellemét. De tényleg nem lehet panasz senkire, pedig jó sokan vannak.
A szereplők számossága kicsit meg is bosszulja önmagát; a követhetőség rovására megy a sok név és a visszaemlékezések miatti időbeni ugrálás. Amikor fél óra után előjön egy francia név, mint pl. Rouvières, nem feltétlenül tudjuk archoz kapcsolni, és kiesünk a történetből. Persze aztán a sztori folyása visszaterel minket a jó kerékvágásba, így nem szorulunk a szövegkönyv folyamatos böngészésére.
Kedvelni való film a Hosszú jegyesség; minden hibája ellenére jó érzéssel kelünk fel a díványról a megnézése után. Aki szerette az Amélie csodálatos életét, annak szinte kötelező megnézni, bár igaz, hogy a világháborús környezet miatt a galamblelkűeket kissé megviselheti a történet, de azok is nézzék meg, aki már megcsömörlöttek a hollywoodi sziruptól, és kipróbálnák, hogy hogyan ízlik az európai film. Kevésbé tömény, mégis jó.
Éli könyve (The Book of Eli)
Miután megnéztem a filmet, az volt az érzésem, hogy valahogy nem találták a készítők a történetnek azt a fonalát, amire fel lehetne építeni az egészet. Úgy tűnik nekem, hogy a két szék közül a földre csüccsentek. Ugyanis, van egy posztapokaliptikus helyzet, mikor az emberek összevesznek, eldurrantanak egy-két atomot, szétnyílik az ég és a nap felperzsel mindent. OK.
Viszont van egy másik vonal is, ahol a hit teremtő, életet adó erejét hozzák előtérben. OK.
De ez a kettő együtt, így, ebben a formában, nem OK.
Valahogy nem kellett volna az egyensúlyra törekedni. Külön-külön is megállja a helyét a két szál. Gondoljunk csak Az út halál utáni hangulatára, vagy a Ponyvaregényben arra a jelenetre, mikor Samuel hosszan idéz a Bibliából. Valami ilyesmivel is próbálkoztak, de nem volt annyira karakteres.

A cselekmény annyi, hogy Eli elindul nyugatra, mert el akar oda vinni egy könyvet. Hogy pontosan hova ő se tudja. Aztán van egy gonosz vezér, aki kicsit nekem egy western-film főgonoszára hasonlított, mintsem egy világégés utáni vezérre. De ő is nagyon keres egy könyvet. Nyilván a két könyv egy és ugyanaz és mikor kiderül, ekkor kezdődik a baj, ugyanis Eli nem akarja odaadni neki.
A film nem tartalmaz annyi bunyót, mint vártam. Ez pont feljebb említett kettőség miatt van, mivel inkább filozofálgattak, mint verekedtek. Ami pedig volt azt sem nevezném jól összerakott harcnak. Egyedül a híd alatti útonállós bunyó volt emberes. Denzel a sötétben gyakja a népet. Király!
Aztán hol leül a film, hogy felpörög kicsit, de sehol se az igazi. Tele van oda nem illő lassításokkal. Denzel gyalogol, aztán megint, aztán megint és mindezt slow-motion tempóban. Színészileg hozta a tőle elvártat, de szerencsétlenségében, ebben a filmben a rendezésben nem volt több. Gary Oldman a posztapokaliptikus főgonosz western vezér se maradt el Washington mögött, de nem volt elég erő az ő játékában sem. Mila Kunis, pedig eye-candy-nek sem mutatott sokat. Ráadásul a végén, a Lara Croft-szerű keménykedős jelenetével még adtak is egy pofont a…filmnek.
Mindezek ellenére a film, azért tetszhet valakinek. Vallási utalásokkal van tele, meg tanításokkal, és én is belátom, hogy ínséges időkben nagy hatást tud gyakorolni a hit mindenkire. Jelképek is vannak a filmben: messiás, apostol… stb., mindez beágyazva egy élettelen tájba, ahol a leginkább ülhet a dolog. És ült is volna, ha nem lett volna benne a kettősség. Számszakilag a film 6/10, vagyis azért lehet majd egyszer még újranézem…talán.
A feláldozhatók (The Expendables)

Közönséges Bűnözők ( The Usual Suspects )
